Még jókat derültünk a délután folyamán, aztán mélyreható beszélgetés vette kezdetét...
Majd/mivel úgyis tudjátok, nem vagyok 100-as/ az éjszaka folyamán arra riadtam fel, hogy az asszisztens ismerősnek mesélem el ugyanazt, amit az előző bejegyzésben vetettem virtuális papírra; miszerint, 7-6-3 sejtesek, és nem fog sikerülni, hiszen a 8-10 sejtesek sem sikeredtek...aztán barnázással álmodtam, majd fogakkal...
Milyen /szar/ember vagyok én?...Nem bízom a gyermekeimben...Tudom, ezt már a múltkor is fejtegettem...
Egyszerűen nem tudom a pozitivitást az agyamba programozni...köszönhető a több évi kudarcnak, de aztán valahogyan mégis sikerül felszedni magunk a padlóról...
Ahogyan olvastam Molly blogjában is, én is összetehetném a 2 kezem, hiszen van 1 szerető Férjem, és lássuk be, akárhányszor is megriadok a lombik okozta kiadásoktól, mégis sikerül~még ha az utolsó utáni pillanatban is~megoldást találni...
De meddig mehet ez így?...Meddig lesz kitartása?...Nem kételkedem Benne, félre értés ne essék, csak sajnálom, amikor a kudarcokkal kell szembesülnie...
Nem tudom mit tehetnék...Tudom, minden fejben dől el...
Tegnap úgy aludtam el, hogy arra gondoltam, pozitív tesztet szeretné/n/k látni...lám, nem sikerült jól az álom...
Tudom, Barbi barátnőm szokta mondani, hogy a félelmek kivetülését látjuk az álmainkban...
***
Most jelenleg katatón állapotban vagyok...
Teszek-veszek, töltöm a szabadságom, és