Kívül állóként szemlélem önmagam...
...már nem tudom eldönteni, hogy megőrültem ebben a nagybetűs Életben, vagy csak a lelkem próbálom óvni azzal, hogy falat húzom köré...
Túl sokat vesztettem az elmúlt évben...
1 ember van, akiről már írtam, hogy sajnálom, hogy nem hagytam levegőhöz jutni-Pannám...
...de, a többieknél, akik beléptek, és távoztak, már nem sajnálom az elidőzés egyetlen percét sem, hisz' dolgunk volt egymással, annyi időre és ideig tanítottunk valamit a másiknak/egymásnak, amíg szükség volt rá.
Annyit hibáztam, hezitáltam, végső soron mégis jól döntöttem...hisz' mindezt más sem bizonyítja, minthogy kezdem érteni, és megérteni, hogy minden pillanatban hozunk 1 döntést-legyen az jó, vagy rossz-de, abban a pillanatban az a legtöbb, amit önmagunkból kihozhatunk...
Már tudok máshogyan tekinteni a világra...
Sokszor voltam féltékeny, ragaszkodó; mára azonban megtanultam az elengedést és vele együtt az elfogadást...*
Hihetetlen még számomra is ez...
* ahogyan az előző bejegyzésemben írtam az árnyékról-ezt már nem fájdalomként élem meg, hiszen ez az író története-Neki kell megküzdeni a démonjaival, amiket a múltban még nem dolgozott fel...
