Nem érdekel, ki mit mond...

Ez az én blogom, és nem érdekel, hogy ki ért velem egyet, vagy ki küld el a pokolba...
Talán többé nem is olvassa ezt senki...
Tegnap "belefutottam" 1 szüléstörténetbe, mely azzal végződött, hogy a pici lány nem élte túl...
Együtt sírtam a szülőkkel, közben a mi fájdalmunk is tetőzött...
...és tegnap volt 1 temetés is, ahol a srácot a Férjem ismerte, én csak futólag, de annyit eszemben volt...értelmetlen halál volt...rájöttem, hogy azért, mert neki nem fáj már semmi sem...csak azoknak, akiket itt hagyott...

Tovább...

Ma megjártam a régi nőgyógyászom...
Átnézte a papírjaim, és nem kecsegtetett sok jóval...Azt mondta, ha külső oka van az elzáródásnak (pl. összenyomatás), akkor menthető a dolog, és segít a lapar; ha belső-és általában úgy van/gyulladás, hegesedés/-, akkor a laparral csak felesleges műtéti kockázatnak tenne ki...
Annyira elkeseredtem, hogy még a könnycseppek is végig gurultak arcomon...
Marad az IVF...
Agyban dől el minden, menni kell tovább...ha számtalanszor esünk el, annyiszor kell felállni a padlóról...

Folytatás?

Még mindig hatása alatt vagyok az említett "jóakaró" szavainak...de ma futólag találkoztam 1 régi nőgyógyászommal, és segítségét kértem laparoscopia ügyben.
Hétfőn megyek, és átbeszéljük részletesen a kilátásokat.

Nagyon fáj...

Tegnap is kaptam hideget-meleget...
Ami nagyon fájt, hogy gondolkozzam el, miért alakul/t így az életem, hogy nem sikerül a gyermek áldás...
Totál kiborultam...

"Alacsony kerítés"

Ma már mennem kellett munkába...
A kedves kolléganő nem állta meg szó nélkül a dolgot, és csak annyit mondott, hogy jobb, hogy inkább így történt, mintsem 3 hónaposan elvetéltem volna...
Mi ő, hogy ezt gondolja? Miért törvényszerű a vetélés?
Nem bírtam, és sírva fakadtam...
Szívem szerint már holnap beadnám a felmondásom, de élni kell...

Tény

Pénteken történt még, hogy elmentem 1 barátnőhöz, aki szintén taglalta az örökbefogadást...nem rosszindulatúan, csak puszta kíváncsiságból...
Annyit feleltem akkor, hogy én meg akarom élni a terhesség tényét...azt, ahogyan a gyermekünk fejlődik bennem, érezni a mocorgását, számolni a napokat, hogy a kezünkben tarthassuk Őt...
Ez olyan nagy kérés lenne?...

Szívat az élet...

Tegnap visszamentem a háziorvosomhoz, és rengeteget beszélgettem az asszisztens csajokkal...
Azon agyaltunk, nem lehetne-e laparoscopiával mégis átjárhatóvá tenni azt az 1 szerencsétlen petevezetőm...
1 kedves sorstárs-barátnő is ígért 1 doki elérhetőséget, hátha...
Férjem is mondta, hogy nekem jobban megy a spontán teherbeesés...na, ja...
Most kezdem megérteni, amikor a 2 terhességem váratlan fordulatot vett, akkor talán nem voltam elég érett rá-na, ez hülyeség...már csak azért is, mert hányan vannak, akik megszülik, és eldobják...akkor azok biztos megértek rá...
Tombol bennem az elkeseredettség...de leginkább a düh...
A "kedves" háziorvosom is kérdezte, hogy mikor akarok visszamenni dolgozni? Mondtam, soha!
Erre rám förmedt, és az volt a válasza, hogy a legjobb a munkaterápia...na, ja, ebben a munkakörben?...
Úgyhogy hivatalosan mától ki vagyok írva dolgozni-csak ma nem kellett menni, még szerencse-, de majd hétfőn...és egyedül leszek, mert a "kedvenc" kolléganő nem fog dolgozni 1 jó ideig...de jó, hogy 3 ember helyett dolgozhatom 1 fizetésért...
Tudom, fordítva is így lett volna; de mentségemre szóljon, hogy én a gyerkőc/ök miatt maradtam volna itthon, és nem csupán azért, hogy szívassam a másikat... :S
A másik kolléganő, akit nagyon szerettem, itt hagyott, mert nem bírta ő sem a megaláztatást...
...és este még kiderült, hogy 1 másik barátnő is munkahelyet váltott, és a személyes találkozások helyett marad a netes kommunikáció...
Basszus, akik csak 1 kicsit is fontosak, azok elhagynak...
...Tegnap anyósommal együtt sírtunk...
...erről jut eszembe, ugyan szegény anyám is itatja az egereket? Biztos azért esik annyi eső, mert az ő könnyeit is alámossa...
Nekik 5 évet kellett várni arra, hogy egészséges gyermeket tarthassanak karjaikban...nekünk ez az idő már letelt...