Kifogytam a szóból...

Már magam sem tudom mit írhatnék...
Haragszom a sorsra; ahol nem kell, a pokolba kívánják a gyermeket, oda bezzeg ad, nem is egyet...de nekünk, akik mindenünket odaadnánk, hogy legyen 1, csak 1 egészséges gyermekünk, mi ezek szerint nem vagyunk érdemesek rá...
Teljes megsemmisüléssel néztünk a prof-ra, amikor közölte a hírt...mint akit jeges vízzel öntöttek le...
Amikor azt kérdeztem, miért nem sikerült, az volt rá a válasz, hogy nem vagyunk benne a sikeres 30 %-ban...ja...ez mindent megmagyaráz...de kinek? Mert nekünk tuti, hogy nem!
Olyan gyorsan szaladtam lefelé a lépcsőn, hogy úgy kellett utánam szólni...
Nem akarok oda visszamenni többet...máshová sem, bár délután beszélgettünk az intézet váltásról...
Nem is tudom kit sajnáltam jobban...Férjem, aki tartja magát, de belülről üres...vagy anyósom, akit felhívtam, és zokogásba kezdett, amikor sírva közöltem vele az elvesztett harcot...vagy leginkább magam; ez a legvalószínűbb...képtelen vagyok teherbe esni...képtelen vagyok a számomra legfontosabb személynek megadni élete vágyát...

Tehetetlenség

Itthon nagyon sokat beszélgettünk...és nem értjük az okát, hogy miért nem sikerült ismét...pedig a laborok is jók voltak a beültetés előtt, stimmelt minden...
Férjem is csak a tehetetlenség és az üresség érzete járta át, amikor az eredményt kimondták...
Mondta itthon, hogy menekülni akart a Klinikáról...mindenütt, akik velünk jöttek szembe pocakosak voltak...kifogtuk...vagy inkább megakadt a szemünk rajtuk...

Nem sikerült...

Görcsölések...

Délutánra ismét megjelentek a görcsölések, a tipikus mindjárt megjön érzés...
El is szontyolodtam...mert kb. 2 órán át tartott, ami eddig nem volt jellemző...
Férjem a bátyjáéknál volt, és a sógornőnk megemlítette, hogy a nagyobbik gyerkőccel ő is sokat volt így...és nem történt baj!
Remélem holnap pozitív válasszal fogunk hazatérni, ahogyan Férjem mondta ma 1 ismerősnek, aki szintén drukkol nekünk, szerinte is nagyon ránk fér már a gyermek áldás!

Ki lehet bírni?...

Hogy lehet ezt kibírni?
Már csak 1 nap, és megtudjuk, hogy sikerrel jártunk-e...
Szombaton itt voltak anyósomék, és neki is elmondtam, ha nem sikerül, akkor itt a vége...
Kérdezte az örökbefogadást, és a válaszom határozott nem volt arra is...
Kellett így is 17 hónap, mire újra rászántuk magunk az újabb IVF-re...
Félek...kár is tagadnom...
Én nem számolhattam be arról, hogy feszülnek a melleim, csupán jóval nagyobbak lettek, és mirigyesnek éreztem őket; a nagyságuk bár megmaradt, de most kevésbé érzem a mirigyességet...
Görcsöm ma még nem volt, és remélem nem is lesz!
Tudom, ahogyan Zohar írta, mi már CSALÁD vagyunk így is, de így egészen más...
Eddig csak piszkozatban írtam le, és tudom, hogy hülyeség is, hiszen a Férjem így is szeret, gyermek nélkül is, de félek, hogy az esetleges kudarc most nem lesz összekovácsoló erő...
Tudom, persze, pozitív gondolkodás! Sikerülni fog!...
...de basszus, én azt sem értem, hogy mások, hogyan tudtak újra talpra állni, és szembenézni az élettel, a sorsukkal...ennyire gyenge lennék?
Fura...az ember a küszöbön "esik el"?...
Hiszen azért is vágtunk bele a fagyasztott embriós eljárásba, mert mindketten ösztönösen éreztük, hogy sikerülni fog!
Amikor Férjem a transfer estéjén mosolygó arccal rám nézve, válaszolta a felébredés tényére, hogy "Élni akarnak!"...csupán ennyi az egész...

1. hcg vérvétel

Ma volt az 1. hcg vérvétel...
Eredményt ilyenkor nem mondanak, majd szerdán a 2. vérvétel után.
Korán felértem, lecsapoltak, aztán már itthon is vagyok...
Görcsölgetéseim időnként megvannak, remélem, hogy ezzel csak a benti lakó/k próbálja/ák felhívni a figyelmet magukra!

Lelki/hadi/állapot...

Ma átengedtem magam a sírásnak...
Könnyeimet megállj-t parancsolva sem tudtam fékezni...
Sok minden történt, és én úgy érzem, veszítettem...