Annyit gondolkodtam az elmúlt napok folyamán...
...nagyon belekeseredtem az életbe...
A munkahelyen ma is sírva fakadtam, Gyöngyi barátnőm "vett már a vállára"...
Még szerencse, hogy kölcsönös a sírás és az egymásba lelket verés, amikor arra van szükség...
~Panna! Most olvastalak, és mennyire 1 rugóra járt az agyunk!~
Szombaton, amikor Gyuri itt volt, felvetette, hogy elment tőle 1 ember, és én pedig arra azt, hogy helyette a Férjem mehetne oda...de én is keresnék fent munkát...szállásunk biztosított lenne, hétvégente hazajárhatnánk, egyenlőre rezsit kellene "csak" fizetnünk, majd bérleti díjat is...a házunkon pedig a hitel...
Azt gondoltuk van bő 2 hetünk eldönteni, de az imént kapott sms-ből nem ez derült ki...
Ja, újabban ismeretlen holtakkal álmodom...
1 időben/ideig nagyon fájt, amikor nem úgy kaptam visszajelzést, ahogyan szerettem volna, de rájöttem, ~talán~ nagyon belemásztam a magánszférába, és senkinek nincs kedve ezek után~azonnal~reagálni...
Nem célom megbántani senkit előző mondatommal, csak tényleg attól félek, hogy kezdek unalmassá válni...tudom, már ezt is kitárgyaltuk nem is olyan rég...
De most tényleg, miért is fontos a visszajelzés?...Nem tök mindegy, mit gondolnak mások? Hogy kik olvasnak, vagy nem olvasnak; írnak, vagy sem...
Csakhogy érthetőbbé váljon...a múlt heti zumba edzésen nagyon sokat nevettünk, és nagyon jól éreztem magam; de a tegnapiról az edző részéről ismét sugárzott a flegmaság, a lenézés érzése...az elején még kérdeztem, a végén már hagytam az egészet a csudába...válaszolni sem szokása...
Persze, mondhatni ismét előtört a paranoia...de ez nem az, jóval több annál...mimóza lelkembe ismét beletapostak...
Most megyek a volt Óvónőmhöz, aki szintén átélt ilyen "korszakot" a munkahelyén, és meg próbálom gatyába rázatni magam...
