2010. december 29., szerda

Egyhangúság

Belefáradtam...csak így, egyszerűen.
Mondhatnám fásultságnak is azt, amit érzek...
Teljesen felőröl...
Ki kellene lépnem, de nincs hová...
...nem, meghalni nem fogok önszántamból, már rég taglaltam miért...
Tudom, minden apró mozzanatnak örülni kell, de nekem nem megy...sajnálom:(

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Egyszer élsz, egyszer van ma. Sajnos majd eljön a nemlét ideje is, de addig ki kell használni minden pillanatot. Csak Rajtad múlik, mit hozol ki abból, ami megadatott Neked. Én ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy úgy kell élni, hogy a halálos ágyamon ne bánjam meg, pl. azt, hogy elvesztegettem az időmet rágódással, síránkozással. Persze nehéz, én sem tudom mindig betartani, de meg kell próbálni. Hasznos vagy, fontos vagy azoknak a gyerekeknek az életében, akik körülvesznek. Ott van a férjed, aki szeret, és még sokan mások.
Megint csak azt tudom mondani, hogy fuss. Tűzz ki egy célt, és tegyél meg mindent, hogy elérd. Annyira jó, amikor lefutom a távot egy versenyen, szuper a hangulat, és azt érzem, ezzel több lettem. Ha arra gondolok, hogy milyen nagy tett lenne, ha megcsinálnám a Sparthatlont (több, mint 200 km futás egyben)50 évesen, már attól boldog vagyok.
A hülye munkatársaidat meg valahogy próbáld meg nem tudomásul venni. Esetleg sajnálatot érezhetsz irántuk, hogy ilyen óvodás módszerekkel piszkálják a másikat.
Boldogabb új évet kívánok Nektek!
Marion Craven

Jeanner írta...

nem lehet mindig mindennek örülni... és ha nem jön össze, amire a legjobban vágyunk, akkor olyan üres duma, hogy "de van helyette ez, meg van helyette az..." nem kell az embernek helyette semmi... :( én nagyon is értem, miről beszélsz :(