Irónia

Ma volt 1 játszmánk...már nem akarok gyerkőcöt...
...Persze, ő győzköd, hogy majd akarni fogom...hiszen a mostani körülmények...
...nem csodálkozom, de nem vagyok meggyőzve...
...eddig is volt valahogyan, tudom, és ezután is lesz...
...és ha mindig a jobbra vár az ember/lánya/, akkor tényleg elrepül felette az élet...kihasználatlanul...
...de nekem ez így nem megy...
...sorban szülnek barátok, ismerősök; készülnek a babavárásra, a "projektekre", és nem érint meg...nem vagyok irigy, sem féltékeny...
...Tiszta vicc! Nem 1 bejegyzésem szólt már arról, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem éreznék...aztán a sors ad 1 lehetőséget, és én pedig nem élek vele...
Szánalmas vagyok.../legalább az önirónia működik/...

Vigyáznak rám...

Tegnap férjem a volt munkahelyére ment, gumit szeretett volna az új járgányhoz, amit már fejben elkészített...
...csak az alkalmazott tartózkodott ott, akivel jól kijöttek, jól tudtak együtt dolgozni, és meg is jegyezte neki, hogy: "Mondd meg az asszonynak, közlekedjen óvatosan..."/
...na igen, erről nem vagyok híres, hogy csiga tempóban szeljem az aszfaltot...
~Mire a férjem megkérdezte, hogy: "Már Te is hallottad?"
-"Mit?"
-"Hogy elütötték"...
...és már reggel is megállítottak ezzel kapcsolatban...
...gyorsan terjednek a hírek...:)
Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, mert rá kellett jönnöm, hogy nagyon vigyáznak rám...és ez már nem az 1. alkalom...bár balesetből igen...de már annyi, de annyi mindent megúsztam...bár lehet, hogy egyszer csak lesz böjtje...
De lett 1 új szlogenem is: az égiek nem várnak, a pokolban meg sok az ismerős...:))

Baleset...

Szombaton a burkolás csak a férjem megálmodott ötlete alapján zajlott, tegnap a fugázás is elkészült.
Vasárnap az unokahúgáéknál nikecellt raktunk a ház minden szegletében, és már annyira kijött rajtunk a fáradtság, hogy a férjem ki is merült tegnap estére.
Ma pedig 1 drága rokon nem adta meg az elsőbbséget 1 kereszteződésben, és úgy repültem a bringámmal, mint 1 győzelmi zászló...
...bár meg kell hagyni, hogy a csaj jobban meg volt ijedve, mint én.../még mondták is neki, hogy az áldozat nyugtatja őt.../
...rajtam itthon jött ki az ijedtség...
A férjemnek lazán adtam elő mi történt, aztán a végén sírásba fulladtam...
...ő egyszerre volt dühös és tehetetlen...
Megúsztam apróbb horzsolásokkal, zúzódással, és az a nagy szerencsém, hogy a fejem nem érte a földet, agyrázkódás elmaradt...
...a rendszám a bringám, és a fenekem alatt landolt...
Még este írt rám 1 üzenetet, hogy biztos jól vagyok-e?...és írta is, hogy nagyon megijedt, és még most is remeg...
Háziorvos nem látott, mentőt nem kellett hívni, pedig ez úti balesetnek minősül...
/mások már a hasznot látták benne/...:S

Miért?

Tegnap reggel iszonyat rosszul éreztem magam, annyira, hogy már délután nyújtóztam egyet az ágyon, és fizikailag is azt éreztem minden csontom fáj, az izmaimra kő nehezedett...ebből kikerekedett egy 1/2 órás alvás, és végre az éjszaka folyamán sem ébredtem fel.
Este még együtt készítettünk pizzát a férjemmel, és sok minden szóba került...
...Ma szegénykém hazaugrott a burkolás helyszínéről tajtékozva, hogy még ő tesz szívességet, hogy munka mellett dolgozik, és semmibe veszik, hibáztatják...
Miért hülyék az emberek?...
Egyre többet tapasztalom azt, hogy hülyének akarnak nézni minket...persze folytatom a bevált taktikám némely emberrel szemben...hagy gondolják azt, hogy bedőlök minden hülyeségnek...

Valahol...

Ma már mondhatom, hogy teljesen kikészültem.
Melóban lépten-nyomon sírva fakadtam...már nem érdekelt ki látja, és mit gondol.
Fáradt vagyok...idegileg teljesen...
Hazafelé menet beszaladtam vásárolni, és ott rég nem látott kedves csajszikkal futottam össze, akiknek megörültem.
Aztán pedig 1 nagyon kedves barátnőmmel eszmecserét folytattunk az állapotomról.
Tuti igaza van, de én nem akarok sem psychiáterhez menni, hiszen az csak teletömne gyógyszerrel(sedatívum); sem psychológushoz, mert a gondokat nekem kell/ene/ megoldanom...

Állapot

Míg a Férjemnek dolgoznia kellett, addig úgy döntöttem, hogy bringázom egyet a sógoromékhoz, a kutyijuk akartam megnézni mennyit nőtt...de sajna nem voltak otthon, ezért sógornőmékhez toppantam be/még szerencse, hogy 1 utcában laknak/, és bár mindig mindenki tud 1 családban a másikról, de mégsem érzem azt a kifejezett bizalmas viszonyt, amit kellene, de mégis elmeséltem neki, hogy mi történt az öccsével. Még az elején a gyerkőceikről beszélgettünk, mosolyogtunk is, ahogy viszont ezt elmeséltem, folytak a könnyeim...biztos ő is úgy gondolja, ahogyan én, hogy bekattantam...:(
Aztán este anyós is hívott, és a Férjem már velem kiabált, hogy hagyjuk őt békén...nagyon rosszul esett, és csak bőgtem.../bár szombaton a tetőtérben is ahogyan fent voltam minden előzmény nélkül elkezdett "vizesedni" az arcom, ahogyan barátnőm kislánya mondaná.../

Anyaságra való képtelenség érzése

Csütörtökön annyira rosszul voltam, hogy szabadságot kellett kérnem.
Megtoldottam még 1 nappal a hosszú hétvégét...
...sajnos férjem dolgozik végig...:S
Annyit agyalok már pár napja ismét...
...azon /is/, amit fórumos társam is felvetett: nem akarom egyszerűen az anyaságot...
Minek jöjjön létre 1 olyan lény, aki belőlem is van, és talán a természetem örökölné?
Nem vagyok elégedett az életemmel, nem úgy történt/nek a dolgok, ahogyan azt "megálmodtam"...a férjem 1 biztos pont, vele nincs is baj; de a védekező mechanizmusaim, az érzéseim, az anyaságra való képtelenségem, a természetem; és az anyagiak, a munkám, ill. a ház, amelyben lakunk, és még sorolhatnék dolgokat...
A héten is közvetve hátba támadtak...1 olyan nő, akiről soha nem is gondoltam volna, hiszen ő labilisabb sokkal, mint én...de ez van.
Nem vagyok nagyravágyó, de érzem, hogy csúszik vagy már kicsúszott a talaj a lábam alól, és én csak sodródom...