Hullámvölgyben élek...

Most ez jellemző rám...tartom magam amennyire lehet, ahelyett, hogy szavad folyást engednék a könnyeimnek...de erős vagyok, és nem teszem...
Zúdítsatok rám követ, adjatok pofont, de nem tudom merre tovább...
...tudom, friss az "élmény"...
Már látom magam előtt a jövő hetet, amikor is a "szeretett" kolléganő, gyermekorvos, főnök, és még ki tudja, ki, már röhög a markában...hányinger kerülget...
...szeretnék máshová menni dolgozni, kiszakadni a gyermekek köréből...
...azt hiszem a maradék józan eszem is elment...
...kiváltképp, hogy ma már zumbán is voltam...
...csak nem értem, hogy az élet miért dobta ránk ismét súlyos vasláncát..."Amibe nem halsz bele, attól erősebb leszel!"...
Szeretnék meghalni!...
...hiszen milyen ember vagyok, aki padlóra küldi a társát is-bár ő soha nem hangoztatta-, mert nem tudja megadni neki a legféltettebb kincsét...

Nem tudtam Rájuk vigyázni...

Ancsitól idézve...

"Csak annak nem sikerül aki feladja"

Már csak 1 nap...téboly...

Már kezdek belenyugodni a holnapi napba...tudom, nem így kell hozzáállni...
Ma felhívott 1 kedves kolléganőm, akinek ecseteltem a premenstruációs tüneteim...ő is rávágta, hogy ezek jó jelek...hiszen tudjuk a tünetek megegyeznek a kora terhesség tüneteivel...
Na igen, de a hüvelyflóra felborulása és a székrekedés hatalmas méreteket ölt...szerintem ha nem lenne utrogestan csatlakozhatnék a sorstársakhoz :( ...nekem ugyanis utro mellett nem jön meg...legalábbis a tavalyi eset ezt bizonyítja...
A mellfeszülés alábbhagyásával sem kell foglalkozni, tudom, hiszen a méretét bármelyik playmate/szilikoncica megirigyelhetné...
...bár tudjuk azt is, hogy ezen tünetek a progeszteronnal is összefüggésbe hozhatóak...
Fura...nem félek a teszttől, nem azért nem csináltam; úgy vagyok vele, amit majd a doki mond, az lesz a mérvadó...bár messziről jött ember azt mond, amit akar...
...talán ma kellene szembesülni az eredménnyel...
Köszönöm, hogy kitartotok!

1. hcg vérvétel...

Szokásomhoz híven kora reggel már a labor előtt sorakoztam...hogy mennyien voltak ma...ismét...
 A laboros meg is kérdezte szúrás előtt, hogy hányadik hcg?.../remélem nem jelent rosszat/...
Összeismerkedtem 1 lánnyal, akinek szintén 1 petevezetője van, túl 1 spontán vetélésen, most arra vár, hogy neki is gyermeke legyen...
Kölcsönösen erősítettük egymást, egészen addig, amikor már úgy gondoltam, hogy ha tovább beszélünk, sírva fakadok...most is potyognak a könnyeim...hormonok...
Már csak 2 nap...és vége a bizonytalanságnak...
Hétvégén a temetőben jártam, virágokat vittem, és könyörögtem anyunak, hogy segítsen, hogy velünk maradjon/anak valaki/k...hiszen neki már így is 6 unokája van, aki körülveszi őt...

Sok minden eszembe jutott...

Elsősorban Daisy írása, aki érezte az embriók nem fizikális jelenlétét...ahogyan neki is írtam, irigylem ezért...ha nem így tenném, valószínűleg hazudnék...
Én, aki nagyon kevés alkalommal érez meg valamit...
...ahogyan anyu halálát sem éreztem...pedig kellett volna...
...és ahogyan más szívbemarkoló dolgot sem...
Az 1. terhességemnél éreztem egyedül, hogy már nem él bennem a kisember...
...cserben hagyott az a fogalom, hogy női megérzés?
Másrészről az is eszembe jutott, hogy a szakmám a karmám? Miért szeretem annyira a gyerkőcöket?...
...annyira pedig mégsem?, hogy nekünk is lehessen?
...mert a máséval ideig-óráig kell együtt lenni?
Azt hiszem, elment az a maradék eszem is...hogy megosztom ezt a blogban...
...s tudjuk, kenyértörés helyett kődobás...

Munkafronton...

Még hétfőn történt, amikor is Emese barátnőm küldött 1 mail-t, ~amit nagyon köszönök neki!~, amiben az állt, hogy talán lenne 1 állás lehetőség, csak 1 önéletrajz kell...
...azóta jött még 1 baráti segítség...és közben kutakodunk is munkahelyek után...