Hiányoltak...

Már pár napja nem írtam ide sem, és a fórumot sem látogattam. Ez így nem teljesen igaz, mert olvastam a lányok hozzászólásait, de nem adtam jelt magamról; már aggódtak értem, rendes volt tőlük. Úgy gondoltam, hogy jót mostanság nem tudok megosztani, szomorúsággal minek traktáljam őket.
Egyszerűen nem tudom mikor fogok újra magamra találni, lesz-e még felhőtlen napom az életben...
Tudom, mások erre igenlően bólintanak, de én nem vagyok ebben annyira biztos...

Totális összeomlás...

Alighanem magával ragadott az önmegsemmisülés érzése...
Már nem érzem azt a felszabaduló örömet, amit addig éreztem, amíg az 1. várandósságom el nem vesztettem. A sikertelen IVF csak olaj volt a tűzre...
Harcolom önmagammal, a létemmel.
Körülöttem is változnak az események, vagy egyszerűen csak én változtam meg?
Csak teszem a dolgom, végzem a munkám, de nem szívből, hanem csak egyszerű kötelességtudatból; keveset foglalkozom azzal, mi történik körülöttem...
Nem tudok jóval szolgálni, az önbizalmam és önértékelésem valahol a mélyben...
Nem tudom más hogyan bírja ki gyermeke elvesztését, de ki kell, hogy bírja, ahogyan nekem is kellett már sok mindent és ki is kellene, tovább kellene mennem. Pont ma panaszolta 1 lány, hogy depressziós, és hogyan tudnék segíteni...irónia a végletekig...

2010. január 25.

A mai nap megtudtam, hogy az anyuka nem tőlem féltette a fiát, hanem csak egyszerűen megszokássá vált számára, hogy állandóan nála van a gyerkőc. Ez is 1 jó jel, tehát nem bennem volt a hiba.:)
A hangulat ingadozások változatlanok, a vérzés is fel-felbukkan:( Azt hittem, hogy ennyivel megúszom a dolgot, de csatlakozik hozzá szédülés is. Talán kimerült vagyok, talán más baj a probléma okozója. Már cukorbetegségre/diabetesre/ is gondoltam...el szerettem volna végeztetni az InsulinResistencia vizsgálatot, de a háziorvosom nem hajlandó beutalót adni...vagyis szerinte nem lehet...
...annyira torkig vagyok...annyiszor nyeltem már a bántó szavait a meddőséggel kapcsolatban, és amikor elhatározom magam, hogy váltanék, erre a másik nem akarja...

Napfogyatkozás...

Még mindig szombatot írunk. Fura, úgy ülök itt, mint akit megbabonáztak. Mint aki bedőlt 1 mlm rendszernek, és agymosáson esett át...érdekes 1 érzés...
Azt hiszem, rátaláltam önmagamra, titok nyitjára, a megoldásra...
...
Megkaptam a 3. kötetet is...
Barátnőméknél voltam, amikor összeverődött a baráti társaság, és 3 gyerkőc csavart az ujja köré.
Az egyik fiú anyukáját viszont a mai napig sem értem, az egyik pillanatban már nem akart elszakadni a fiától, míg a másikban már szívesen engedte volna hozzám, de akkor már én hagytam ott őket...lehet, hogy érzékelte a csalódottságom, vagy látta rajtam a megbántódást?
Nincs gyerkőcöm, és mégis olyanok nekem ők, mint a drog. Vonzanak fékezhetetlenül.
Pedig még délelőtt eszem ágában sem volt újra fájdalmat okozni lelkemnek, de mégis megtettem.
Még 1 törés rajta már semmit sem jelent...
Azt hiszem belepusztulok...

Idézet a könyvből...

"Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.
Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.
Egy pont ahol kiborulsz.
Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.
Egy pont, ahol már nem agyalsz.
Egy pont, ahol erősnek kell lenned,
és egy másik, ahol elgyengülhetsz.
Egy pont, ahol az extázis kezdődik.
Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,
és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont...

Gondolkodj!Ne gondolkodj!
Éld az életed!
Minden fejben dől el - ezt te is tudod."

Azt hiszem, ennél tisztábban nem is lehetne fogalmazni.Köszönet érte!

Újhold...

A könyv 2. részének nem volt köze állapotomhoz, nem felerősítette az egyébként is nyilvánvaló kívánságom, hanem csak egyszerűen kinyilvánította azt...
...azt, amivel már régóta tisztában vagyok, csak nem beszélek róla senkinek, és különben is nem tehetem meg, ez nyilvánvaló. Nem kell aggódnia senkinek emiatt!
De az érzések vadul törnek felszínre...
A férjem betegsége, a gyermektelenség, az anyagi helyzetünk...1 hosszú folyamat okozója.
Tudom, a mai világban senkinek sem egyszerű megélni, de napok óta pusztán csak agyalok, és süllyedek bele a kilátástalanság apró hullámaiba.
Amikor mosolygom, sírok is, amikor dühös vagyok, akkor is...
Féltem őt...
Nem, nem paranoiás vagyok, sem schizophrén, csak olyan nő, akinek a világ nem a kincseit osztogatta, hanem a keserűségét...és az sok lett számomra...
Persze, ilyenkor mondják az emberek, hogy nézzek meg mást; másnak sokkal rosszabb sors adatott meg...
...beismerem, van ilyen is; de jelen pillanatban azt érzem, hogy olyanokat mért ránk az élet, amiből más embernek egész életére a fele sem jut...
Este gyermekkel és férjemmel álmodtam, reggelre csecsemővel ébredtem, a saját gyermekemmel, ahogyan a kórházban fekszünk, azzal a törékeny picivel; 1 pelenka volt rajta, sötét hajú, álmodó, és egészen pici, ahogy a mellkasomon pihegett. Sem a nevét, ebből kifolyólag a nemét sem tudom, mert felébredtem...

Alkonyat...

Ahogyan belemerültem a 2. kötet olvasásában, egyre jobban törtek felszínre az átélendő érzelmek.
A dejavu helyzet, maga a felismerés csontig hatolt...
...a kétkedés, a remények, a vergődés, a fájdalom tudta hol kell eltalálnia remegő lelkem...
Nem érzek mást, csak ellentéteket...
Amikor gyűlölök, akkor szeretem is; amikor nincs mellettem, újra és újra elmondanám neki az érzéseim...
Azt hiszem-holott az előző sorok a saját agyamból pattantak ki-hogy ennél átfogóbban senki sem tudná jellemezni az érzelemvilágom, mint ahogyan a könyvben véltem felfedezni...
Bárki megvethet e sorokért, amit itt fogok most felvázolni...
Annyira reménytelenül kétségek között vergődöm, annyira kétségbe vagyok esve, hogy...