Azt hiszem, írnom kell...
Popi írta, hogy a gyermek hiánya érzést feladni nem lehet, max. enyhíti az idő...elraktározzuk magunkban, és időnként újra elővesszük...
Amikor 1 kislány az oviban sírva bújik hozzád, mert kapaszkodót keres...vagy amikor 1 barát közli, hogy júliusban apa lesz, és mosolyogva gratulálsz neki, pedig a szíved vérzik...
...féltékeny lennék? lehet...
...de aztán gyorsan el is vetem az előbbi mondatban leírt lidércet, és arra gondolok, hogy tudni kell feladni...hiszen már ezt a blogomban számon vettem...
...különben is, akkor hol maradna a zumba?
Ma olvastam 1 sms-t, amiben 1 sorstárs leírja, hogy úgy érzi neki soha nem lesz gyermeke...na, valahogy én is így vagyok ezzel...
Már nem hiszek a szavakban, nem hiszek a közhelyekben...
...talán azért, mert nem tudom milyen feltétel nélkül szeretni...
3 megjegyzés:
szia
az én legjobb barátnőm is hasonló cipőben jár..régóta vágynak babára és nagyon rossz látni a szenvedésüket..rá ismertem ebből az írásodból..
az örökbefogadáson még nem gondolkoztatok?
andi
Ha el tudod engedni az érzést, könnyebb lesz. Talán még mások gólyahírének is jobban tudsz örülni (amit teljesen megértek). De egy titkos kiskaput azért hagyj meg magadnak, mert az viszont szabaddá tesz.
(bocs, ha tolakodó vagyok)
Csatlakozom Andihoz... ha tényleg azt gondolod, érzed, amit írsz, akkor miért nem próbálkozol öf-sal? Minden szeretetedet egy olyan életnek szentelhetnéd, aki talán "rosszul választott" odafenn, de a végén mégis jó helyre kerülne...
Megjegyzés küldése