Ismét érzelmek csapdájában...

Mára virradólag ismét a hormonok uralkodnak, érzem, hogy a düh és a sírás folyamatosan uralják egymást, készenlétben tartva amúgy sem egyszerű természetem.
Az emberek úton-útfélen megállítva kérdezik, hogy babánk mikor lesz?
Egyszerűen már válaszolni sincs kedvem...csak a könnyeim nyeldesem.
Kedves sorstárs is írt és nekik sem sikerült...mérhetetlen szomorúsággal tölt el, hiszen ők már tényleg megjárták a maguk rögös útját.
Az ember ilyenkor ébred tudatára annak, hogy a maga problémája a legnagyobb, mégis eltörpül a másik gondja mellett.

2009. december 30.

Ma valahogyan ismét hatalmába kerített a soha többé érzés...és vele együtt csak úgy dőltek a könnyeim...
Betudható a hormonoknak, tudom, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért vagyok képtelen a gyermekvállalásra, az anya-szerepre? Más próbálja megélni azt, amit én túlélni próbálok.
Istenem, mit rontottam el?...
Mily furcsa, most Istent szólítom, pedig már rég elvesztettem a hitem...
...lehet ezért elítélni, vagy csupa okosságot mondani, /és ezzel nem bántok senkit/, de ez az én érzésem, vele együtt a véleményem sem változik.
Annyi minden cikázik a gondolatvilágomban, ahogyan ma 1 sorstárs is megírta-mindenki megjárta a maga poklát...így van ez, velünk IVF-sekkel.

Különös belenyugvás...

Az utolsó mondat az előző bejegyzésnél, nem az önbizalmam növelésére szolgál, és nem adja alapját semmi nemű öndicséretnek, csak egyszerűen annyira édes volt a férjem, hogy megosztotta ezeket a gondolatokat velem.
Ma különös megnyugvás fogott el, vagy inkább nevezzem egyszerűen beletörődésnek.
Végigpörgettem a gondolataim közt, hogy mostanság rengetegen lettek várandósak a környezetünkben, vagy éppen nem is oly rég születtek meg a várva várt babák, és én pedig elkönyveltem magamban, hogy a sors ezt a lapot osztotta nekem; már nem vagyok dühös, nem érzem azt, hogy sírnom kellene. Különös számomra ez a hirtelen fordulat...magam sem értem, hogy mi zajlik bennem.
Mások kitartóan, elszántan akarnak gyermeket, addig mennek, míg nincs valami megoldás, én pedig csak tűnődöm a magam belső világán, egyszerűen nem vagyok biztos önmagamban, az érzéseimben.

Érzelmek viharában...

A mai nap folyamán beszéltem a sorstárssal, aki elmondta, hogy 3 mm-es petezsákja van. Belegondoltam, hogy nekem 7 mm-es volt az 1. terhességemnél, és sajnos tovább nem jutottunk, de ő fog, legalábbis remélem!
Furcsa mozzanatok játszódnak le az emberben; sírva örültem a hírnek...már nem vagyok irigy azokra, akiknek sikerül az a gyönyörű érzés. Nem szégyellem bevallani, az voltam mindaddig, amíg el nem kezdtük a lombikot; hiszen nagyon fájt, hogy a környezetünkben sokan várnak babát, és mi még mindig nem.
Eljutottam erre a szintre is...
Nem volt könnyű, de szerintem senkinek nem az.
Nagyon sok minden átértékelődik az emberben, mint ahogyan bennünk/bennem is.
Ahogyan mondták-"ez egy türelemjáték".
Megkérdezte, hogy férjem hogy viseli ezt az állapotot. Rendes volt tőle.
Úgy érzem kudarcot vallottam ismét.
Már arra is gondoltam, hogy felkeresek egy kineziológust, hogy miért blokkolja a tudat alattim a babavállalást...csak erre tudok gondolni, hiszen más örömmel fog bele egy várandósságba, míg én tele vagyok feszültséggel, kételyekkel...
...miért nem akarok anya lenni? Ennyire önző lennék? Talán félek attól, hogy milyen anya lennék, hogy tölteném be ezt a szerepet.
Nem foghatom arra, hogy mennyi rosszat kaptam már az élettől...
...bár azzal nem értek egyet, hogy amibe az ember nem hal bele, az megerősíti.
Férjemnek sírva tettem fel ezt a kérdést, mire ő édesen csak annyit válaszolt:"Tökéletes anya lennél!"

2009. december 26.

Már szinte furcsa, hogy minden napra akad egy kis bejegyzés.
Ma barátnőm volt nálunk, és addig a férjem elment egy ismerőst köszönteni, hogy mi kibeszélhessük magunk. Már természetes, hogy ezeket a beszélgetéseket nem úszom meg sírás nélkül...
Lassan 14 éve ismerjük egymást, és azt mondta, hogy anno ő egy életvidám csajt ismert meg, aki mára teljesen megszűnt létezni...érthető...hozzátette, de néha szíve szerint megrázna...
Annak idején anyummal rengeteget beszélgettek, hiszen én sem könnyen sikeredtem, és most azt mondta, hogy mi lett volna, ha ő is feladja?...akkor most nem lennék...talán jobb is lenne, így gondolom.
Tudom, önsajnálatba burkolóztam...
Este férjem próbált mosolyt csalni az arcomra, és hirtelen sírásba csaptam át...úgy érzem, elviselhetetlen vagyok...

2009. december 25.

Életünk legkeservesebb karácsonya volt...sokan kérdezték, hogy mi a helyzet, és azt mondták mindennek oka van. Persze, tudom ezt én is. De könnyen vágják ezt az ember fejéhez olyan emberek, akik vagy nem is akarnak gyermeket, vagy nem járnak abban a cipőben, mint mi.
Férjem érzéseiről eddig alig ejtettem szót: tartja magát /még/, de a hír hallatán szerdán el-elcsuklott a hangja...bízott a sikerben a lelke mélyén...
Szenteste a hazaérkezésünk után egy ideig csak csendben ültünk, egymáshoz bújva, és néztük egymást, aztán elkezdtünk beszélgetni, sorra vettük mindazt, mit ronthattunk el, nekünk miért nem adatik meg az a gyönyörű érzés, a szülővé válás érzése...
Esélyt kaptunk, és eddig sem tudtam élni vele...nem vigyáztam eléggé rájuk...
Talán tudat alatt-nem is akarom ezt az érzést?
Már nem tudom mit gondoljak...kavarognak bennem a gondolatok, az érzések: a sírás-önmagam tartása percenként váltakozik...

2009. december 24.

Ma már Szenteste van, és ez nem a mi édes, boldog Karácsonyunk. Nekünk a boldogtalanság jutott ismét osztályrészül.
Annyira feszült és szomorú voltam egész nap, hogy a szüleim sírjára szánt koszorú elkészítését is férjemnek kellett tőlem átvennie, és a fa díszítése is őrá maradt.
Délelőtt kaptam egy telefonhívást, amelyben azt ecsetelték nekem, hogy a picik azért nem maradtak meg, mert nem álltam hozzájuk pozitívan. Tény, hogy a pocim is ritkán érintettem, alig beszéltem hozzájuk, bár 1-2szer énekeltem is nekik, de nem azért, mert nem szerettem volna, hanem féltem; féltettem, óvtam a lelkem. Ezt már más sorstárs is megfogalmazta a blogjában, és én is ezt így érzem, hiszen tudtam, hogy így is nagyon fáj, csalódtam, de ha beleéltük volna magunk, akkor még elviselhetetlenebb, pokoli érzés járna át. Kialakítottam magamban 1 ösztönös önvédő mechanizmust erre az esetre...s mégis ezáltal sem lett könnyebb, padló alján vagyunk...
Vacsorára férjem anyjához voltunk hivatalosak, és már az autóban kikötöttem, hogy ha felhozza a témát az anyja, akkor kiosztom, felállok az asztaltól, és hazajövök. Nem tette. Tapintat szállta meg.
Sógornőmékhez is betértünk, és ő mondta nagyon bölcsen, hogy már nem szabad hosszú távra előre tervezni...neki is sok minden összejött mostanság, és már nem tervez előre, mindig csak az adott napot éli meg, és esetleg a holnapra koncentrál. Megjegyzem-nem terveztem előre, anyósom számolgatta már, hogy mikor lesz a nagy nap, a szülés...