Ma már Szenteste van, és ez nem a mi édes, boldog Karácsonyunk. Nekünk a boldogtalanság jutott ismét osztályrészül.
Annyira feszült és szomorú voltam egész nap, hogy a szüleim sírjára szánt koszorú elkészítését is férjemnek kellett tőlem átvennie, és a fa díszítése is őrá maradt.
Délelőtt kaptam egy telefonhívást, amelyben azt ecsetelték nekem, hogy a picik azért nem maradtak meg, mert nem álltam hozzájuk pozitívan. Tény, hogy a pocim is ritkán érintettem, alig beszéltem hozzájuk, bár 1-2szer énekeltem is nekik, de nem azért, mert nem szerettem volna, hanem féltem; féltettem, óvtam a lelkem. Ezt már más sorstárs is megfogalmazta a blogjában, és én is ezt így érzem, hiszen tudtam, hogy így is nagyon fáj, csalódtam, de ha beleéltük volna magunk, akkor még elviselhetetlenebb, pokoli érzés járna át. Kialakítottam magamban 1 ösztönös önvédő mechanizmust erre az esetre...s mégis ezáltal sem lett könnyebb, padló alján vagyunk...
Vacsorára férjem anyjához voltunk hivatalosak, és már az autóban kikötöttem, hogy ha felhozza a témát az anyja, akkor kiosztom, felállok az asztaltól, és hazajövök. Nem tette. Tapintat szállta meg.
Sógornőmékhez is betértünk, és ő mondta nagyon bölcsen, hogy már nem szabad hosszú távra előre tervezni...neki is sok minden összejött mostanság, és már nem tervez előre, mindig csak az adott napot éli meg, és esetleg a holnapra koncentrál. Megjegyzem-nem terveztem előre, anyósom számolgatta már, hogy mikor lesz a nagy nap, a szülés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése