Érzelmek viharában...

A mai nap folyamán beszéltem a sorstárssal, aki elmondta, hogy 3 mm-es petezsákja van. Belegondoltam, hogy nekem 7 mm-es volt az 1. terhességemnél, és sajnos tovább nem jutottunk, de ő fog, legalábbis remélem!
Furcsa mozzanatok játszódnak le az emberben; sírva örültem a hírnek...már nem vagyok irigy azokra, akiknek sikerül az a gyönyörű érzés. Nem szégyellem bevallani, az voltam mindaddig, amíg el nem kezdtük a lombikot; hiszen nagyon fájt, hogy a környezetünkben sokan várnak babát, és mi még mindig nem.
Eljutottam erre a szintre is...
Nem volt könnyű, de szerintem senkinek nem az.
Nagyon sok minden átértékelődik az emberben, mint ahogyan bennünk/bennem is.
Ahogyan mondták-"ez egy türelemjáték".
Megkérdezte, hogy férjem hogy viseli ezt az állapotot. Rendes volt tőle.
Úgy érzem kudarcot vallottam ismét.
Már arra is gondoltam, hogy felkeresek egy kineziológust, hogy miért blokkolja a tudat alattim a babavállalást...csak erre tudok gondolni, hiszen más örömmel fog bele egy várandósságba, míg én tele vagyok feszültséggel, kételyekkel...
...miért nem akarok anya lenni? Ennyire önző lennék? Talán félek attól, hogy milyen anya lennék, hogy tölteném be ezt a szerepet.
Nem foghatom arra, hogy mennyi rosszat kaptam már az élettől...
...bár azzal nem értek egyet, hogy amibe az ember nem hal bele, az megerősíti.
Férjemnek sírva tettem fel ezt a kérdést, mire ő édesen csak annyit válaszolt:"Tökéletes anya lennél!"