Szívat az élet...

Tegnap visszamentem a háziorvosomhoz, és rengeteget beszélgettem az asszisztens csajokkal...
Azon agyaltunk, nem lehetne-e laparoscopiával mégis átjárhatóvá tenni azt az 1 szerencsétlen petevezetőm...
1 kedves sorstárs-barátnő is ígért 1 doki elérhetőséget, hátha...
Férjem is mondta, hogy nekem jobban megy a spontán teherbeesés...na, ja...
Most kezdem megérteni, amikor a 2 terhességem váratlan fordulatot vett, akkor talán nem voltam elég érett rá-na, ez hülyeség...már csak azért is, mert hányan vannak, akik megszülik, és eldobják...akkor azok biztos megértek rá...
Tombol bennem az elkeseredettség...de leginkább a düh...
A "kedves" háziorvosom is kérdezte, hogy mikor akarok visszamenni dolgozni? Mondtam, soha!
Erre rám förmedt, és az volt a válasza, hogy a legjobb a munkaterápia...na, ja, ebben a munkakörben?...
Úgyhogy hivatalosan mától ki vagyok írva dolgozni-csak ma nem kellett menni, még szerencse-, de majd hétfőn...és egyedül leszek, mert a "kedvenc" kolléganő nem fog dolgozni 1 jó ideig...de jó, hogy 3 ember helyett dolgozhatom 1 fizetésért...
Tudom, fordítva is így lett volna; de mentségemre szóljon, hogy én a gyerkőc/ök miatt maradtam volna itthon, és nem csupán azért, hogy szívassam a másikat... :S
A másik kolléganő, akit nagyon szerettem, itt hagyott, mert nem bírta ő sem a megaláztatást...
...és este még kiderült, hogy 1 másik barátnő is munkahelyet váltott, és a személyes találkozások helyett marad a netes kommunikáció...
Basszus, akik csak 1 kicsit is fontosak, azok elhagynak...
...Tegnap anyósommal együtt sírtunk...
...erről jut eszembe, ugyan szegény anyám is itatja az egereket? Biztos azért esik annyi eső, mert az ő könnyeit is alámossa...
Nekik 5 évet kellett várni arra, hogy egészséges gyermeket tarthassanak karjaikban...nekünk ez az idő már letelt...