Emlékezés...

Kora reggel már keltem, és mentem a temetőbe kivinni a virágokat a szüleim sírjára...
A nedves fűben csak úgy áramlott a víz a cipőmbe, de valahogyan jó érzés volt...
A sírnál csak bámultam ki a fejemből, előkotorva a régi emlékeket, hogy milyen rég meghaltak már, milyen volt az életem velük...s nélkülük...
...nosztalgiának is lehetne nevezni...
Anyám mennyire szerette a gyermekeket, s mennyire örült volna, ha nekem is lehetne...
...de ez már más, ez a jelen, ahol éveken át szenved az ember lánya, hogy megkapja azt a sorstól, akit választott...
...s különben is, 2 gyermek vele van...
Hülyén hangzik, és nem örülök, hogy ki kell járnom, de a temető csendje megnyugtat...képes vagyok órákon át csak révedni a semmibe...
Ki gondolta volna ezt még diák koromban, amikor együtt sírtunk/nevettünk a dolgokon...
...de az idő halad...és mit tudok felmutatni?...