Beszélgetések 2.

Tegnap ismét mélyreható beszélgetést folytattunk  az életünkről...
Ma megyünk a neurológushoz, és a Férjem annyira el van keseredve, hogy azt mondta, már azt sem bánja, ha 1 hét múlva lebénul... :(
...egyszerűen nem tudom, hogyan tartsam Benne a lelket... :(
...de legalább nem az önsajnálatom került előtérbe...ez is valami...most már úgy vagyok a holnapi nappal is, hogy lesz, ami lesz...úgysem tudok változtatni rajta...mondta is Férjem, hogy ő akarta ennyire ezt a "módszert", Ő lesz a hibás, ha nem sikerül...ezt olyan alázattal közölte; látszott rajta a nem érdekel állapot, amit még mindig megértek...ő inkább az azt követő 2 héttől fél...
Gondolkodtam, hogy másnak sokkal nagyobb bajai vannak az életben, de nekünk pedig nincs még 1 esélyünk...persze, tudom, hogy van még ezen kívül 2, de ebben az elanyagiasodott világban nincs még 1...kvázi holnap a "mindent vagy semmit" érv érvényesül...
Fura, de nincs bennem félsz jelenleg/szerintem míg nem realizálódik a helyzet, ez kitart/...ahogyan azt este megfogalmaztam, már annyira belefáradtam...tudjátok, most jön a kő dobás elv...
...és arra is rájöttem, hogy az emberek lehet, hogy jó akarásból, de okoskodnak...és akinek van már a háta mögött 1-2 gyerkőc, az könnyen beszél...itt nem azokra gondolok, akik tényleg szívből együtt éreznek velünk, átérzik helyzetünk; hanem azokra, akik csak beszélnek feleslegesen...azt sem tudják kivel van baj, így természetesen azt sem, hogy velem, és hogy milyen állapotok uralkodnak bent /lásd petevezető hiány, és lezárt petevezető/, és osztogatják a jó tanácsaikat...frankó...
...ahogyan a kedves főnök is...ugyanis tegnap Férjem beszélt vele face to face alapon...annyit mondott, hogy sajnálja, de valamit kellett mondania a többiek előtt...de könyörgöm, hazudni!?
Akkor küldjem el én is...oda?...és mondjam, hogy sajnálom, de valamit kellett mondanom...undorító...a munkatársak még mindig nem értik a helyzetet...ahogyan mi sem...