2012. április 27., péntek

Azt hiszem...

...jobb volna hideg fejjel gondolkodni, de ez most nem megy...
...tegnap este már ott tartottam, hogy futás után földhöz vagdosom pár tányért/csak ne sajnáltam volna annyira/...
...most a futás sem kapcsol ki, csak róttam a megszokott 2 km-es köröm...
...már nem is tudom, hogy dühös vagyok, vagy szomorú...
...mostanság Férjem arra panaszkodik, hogy rosszul esnek a félvállról odavetett mondatok...költözzön el, mert gyermekünk nekünk úgysem lesz...
...tudom, persze, nem feladni...összejöhet még...
...de:
ad1: anyagilag nem tudom mikor engedhetjük meg az újabb IVF-et
ad2: tegnap álomba sírtam magam, mert a Kedves beközölte, hogy ok, elindíthatjuk az örökbefogadást, 1-2 hónapos picit hazahozunk, de...-és itt vége szakadt a mondatnak, de tudtam mit akar mondani, így hát befejeztem ezzel-az a másé és nem a miénk...egyetértett...
/Annyit fűzött még hozzá: "Ha itt lenne, biztos máshogy érezném, de most ez van bennem"/...
Szóval, most itt tartunk...
...ahogyan tegnap írtam...akarom én ezt? Akarjuk mi ezt? Azt hiszem, nem...
...sajnálom, hogy ebben a post-ban a már sokadszor leírtakat tettem közzé újra, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy akit nem érdekel, nem olvassa el, és ennyi...

7 megjegyzés:

Édes kis pöttyöm írta...

Mindketten kell, hogy akarjátok tiszta szívvel és "de" nélkül. Mert aztán ha tényleg örökbe fogadjátok, hazaviszitek és a párod még mindig úgy érzi, hogy "de ez másé", az ciki, hiszen nem egy tárgy, amit vissza lehet vinni, ha megunod. Szerintem alapvetően a férfiak valahogy úgy működnek, ha van egy kis minimális esély is a sajátra, addig azt hajtják. Ha nem lenne, nem lenne "de" sem. :(

Névtelen írta...

Szerintem az egész küzdelem, amin végigmész nagyon-nagyon nehéz lelkileg. A sok miért, és miért nem, a sok kérdés. Ami azonban nagyon fontos, hogy a párkapcsolatotok maradjon egyben. Senki nem hibás, és igen, a legfontosabb, hogy közös döntés szülessen. Én nagyon drukkolok, így ismeretlenül is. Amúgy tudom, hogy közhely: De soha ne add fel, mert minden nap történnek csodák.

Pocilakóra várva írta...

Nagyon köszönöm!
Olvashatnálak?

Névtelen írta...

Szi,
én nem írok blogot, de ha gondolod, és van privát címed, leírom az én történetemet.

Pocilakóra várva írta...

szereles81@freemail.hu

Névtelen írta...

Én csak azt tudom megírni, ami nekem segített Misivel is és a gyerekvállalással is. Sosem elemeztem és gondoltam végig újra és újra a múltat, hogy miken mentünk keresztül, min Mihályom és mi vár még rá és ránk (de még ha mindig nem is sikerült, törekedtem rá). Mert akkor már mi sem lennénk itt. Nagyon sok erőt elvenne és arra mindig szükség van nem csak magunk, hanem a másik miatt is. Így is nagyon nehéz elviselni ami vele nekünk nem lesz és nap mint nap találkozni másokkal. Egy ideig lehet haragudni Istenre, a munkatársakra, a férjünkre, keresni magunkban a hibát, az okokat. De mint írtad is, erről senki nem tehet és ez nem büntetés és próbatétel, hanem egyszerűen van, mint ahogy sok más betegség és szenvedés az életben, de még senki sehol nem látta írásba fektetve, hogy így is marad. Kívánom neked, hogy meg tudjál nyugodni és el tudd engedni azokat, akik nem emelnek fel, a megjegyzéseket, a fájó és kimerítő kezeléseket, és visszatérjen hozzátok a bizalom egymás és a jövőtök iránt. Puszi, Eszter

Pocilakóra várva írta...

Tudod, én csak tisztelni tudlak Titeket, mert nem könnyű, amiken átmentek.
Puszi