Úgy cikáznak az érzelmeim, akár a hullámok...
...van, hogy 1 versen, 1 összeállításon sírva fakadok, aztán, mintha mi sem történt volna mosolygok a világra...
...tudom, a hormonok játéka ez...
Nem telik el nap úgy, hogy valami ne csalna könnyet szemembe...és még én vagyok laza... :S
Pedig tényleg úgy kell/ene felfogni ezt az újabb IVF-et is, hiszen, ha sikerül, akkor elmondhatom, hogy mindent megtettem Érte/Értük; ha pedig, nem, akkor abba jobb is, ha nem gondolok bele...egyszerűen rettegek...önző módon...nem elég, hogy ismét elbukom, és a Férjem is mérhetetlenül szomorú lesz, de még vissza kell mennem dolgozni is...oda, ahol napi szinten sírva fakadok, és a gyomromba görcs áll...
Ahogyan a sorstársak megfogalmazták, és én is már 1 régebbi írásomban, a sors azért mér ránk ennyit, mert el tudjuk viselni...hát nem! Ettől én már nem leszek erősebb, hanem csak reményvesztett...
2 megjegyzés:
Ez ismerős. Főleg akkor voltam ilyen, amikor nem volt peteérésem, a hormonjaim meg cigánykereket vetettek. Ma meg azért sírtam, mert az egyik barátnőm éppen kórházban van, megszületett a3. babája. Amikor tavaly nyáron találkoztunk, még nem is volt róla szó... Neki miért ilyen könnyű, nekünk miért nem??? Igazságtalanság!
Igen, sokszor eszembe jut, hogy másnak 1 együttlét, és várandós...nem hibáztathatok érte senkit, és nem is teszem...csak elméláztam...
Megjegyzés küldése