Életünk legkeservesebb karácsonya volt...sokan kérdezték, hogy mi a helyzet, és azt mondták mindennek oka van. Persze, tudom ezt én is. De könnyen vágják ezt az ember fejéhez olyan emberek, akik vagy nem is akarnak gyermeket, vagy nem járnak abban a cipőben, mint mi.
Férjem érzéseiről eddig alig ejtettem szót: tartja magát /még/, de a hír hallatán szerdán el-elcsuklott a hangja...bízott a sikerben a lelke mélyén...
Szenteste a hazaérkezésünk után egy ideig csak csendben ültünk, egymáshoz bújva, és néztük egymást, aztán elkezdtünk beszélgetni, sorra vettük mindazt, mit ronthattunk el, nekünk miért nem adatik meg az a gyönyörű érzés, a szülővé válás érzése...
Esélyt kaptunk, és eddig sem tudtam élni vele...nem vigyáztam eléggé rájuk...
Talán tudat alatt-nem is akarom ezt az érzést?
Már nem tudom mit gondoljak...kavarognak bennem a gondolatok, az érzések: a sírás-önmagam tartása percenként váltakozik...
1 megjegyzés:
Még adódhat esély, hogy vigyázz rájuk... talán, ha úgy gondoljátok.
De addig is ezt kell feldolgozni és majd kiderül, hogyan tovább!
Rendi volt anyósod, hogy csendben maradt...!
Puszi!
Megjegyzés küldése